Észak-Amerika

Amerikai indiánok népcsoportjainak megkülönböztetésére alkalmazott egyik leggyakoribb módszer az Egyesült Államokban, a lakóépületeik alapján történő csoportosítás: -Kupola alakú jégházak (igluk)-Eszkimók (Kanadában Inuit-ok) -Négyszögletes palánk házak-Északnyugat-parti indiánok -Föld és állati bőrből készült tipik- -Lapostetős és gyakran többemeletes házak...

1. Kaliforniai indiánok:

Tradícionális házaik között található körültekintően megtervezett, állandó lakhelyek, amelyekben több generáció él együtt; de jelen vannak az ideiglenes épületek. A lakóhelyek lehetnek fa vázasak (Észak Kalifornia), föld borítású épületek (több helyen megjelenik),félig földbe süllyesztett változatok (Sacramento terület), a sivatagi területeken fűből, a Dél Kalifirniában pedig nádból készült házak is találhatók.

A legtöbb törzsük állandó lakóhelyeket alakít ki, ám kis csoportok rendszeresen elhagyták helyüket akár pár hétre is vadászat, és gyűjtögetés céljából. Ahol kevés volt az erőforrás, ott félnomád, 20-30 fős csoportokban mozogtak, és ezek csak néha verődtek össze antilop-hajtásra, és dió szedésre. A folyó és tengerparti csoportok jobban kedvelték az állandó életformát, mint a sivatagi, vagy hegyi társaik. A közösségi és szakrális épületek akár több száz embert is be tudtak fogadni. Az épületek általában 5-6 láb ( majdnem 2 méter) átmérőjű, kör alakú apartmanházak voltak, amelyekben különböző család lakott együtt. Egyedül az úgynevezett „izzasztó” épület, a szauna volt közös használatú. Ez földborítású épület volt, amelyben a férfiak napi tevékenységének számított az izzadás a californiai törzsek legtöbbjénél.

2.Északnyugat-parti indiánok:

Tradícionális gazdaságuk eléggé összetett. Legfontosabb számukra a természeti erőforrások kihasználása. A vizeik különösen gazdagok voltak. Megtalálható bennük a hering, olajban gazdag gyertyahal, 5 fajta lazac fajta; és foglalkoztak a szürke bálnák elejtésével is. a nyári időszakban szétszóródva éltek, és a nem azonos feltételek miatt vándoroltak. Például meghatározó útvonalukat a lazacok vándorlása határozta meg. Nyáron a nagy munka idejében, mikor a téli fogyasztásra gyűjtöttek, akkor összeverődött csapatokban is éltek. Ezek az épületek keskeny szirteken, és vékony partszakaszokon helyezkedtek el, mert máshol nem volt lehetőségük. Állandóan mozogtak a halász és bogyótermő helyek közt, és szabadon használták az éppen ott lévő épületeket. A telet különböző méretű házakban töltötték, a legmagasabb rangú a legnagyobban. Egy-egy falu minden évben megtartotta a rituális ünnepét (potlach), ami a vezető házában kapott helyet. Télen a magasabb rangú férfiak nem végeztek napi tevékenységet, helyettük a szolgák dolgoztak. Ők 2-3 dimenziós műveket gyártottak, táncoltak, vagy rituális tevékenységet folytattak.Érdemes szerkezetileg több csoportba sorolni. A házak hosszanti elrendezésű volt a földszinten, palánk falakkal és deszka fedéssel, azonban az északnyugat kaliforniai típusok nagyobbak voltak. Északon a legtögg ház közel négyzetes alaprajzi kialakítású volt, megközerlítőleg 50 láb széles ls 55 láb hosszú (15,25x16,75 m).

Ezek általában egy gödör köré szerveződtek, melyet függőleges palánkfallal, és nyeregtetővel fedtek. Délen a Wakashan tartományban a házak ezzel ellentétben sokszögletűek voltak. 40láb x 60-100láb (12mx18,25x30,5m), hatalmas cédrus oszlopokkal, melyek oldalára helyezett gerendák jelentették a szerkezetet; és a falat és a tetőt egyaránt deszkával fedték. A ház érdekessége, hogy úgy alakították ki, hogy könnyen lebontható, és kenun szállítható legyen, így tudtak gyorsan lakóhelyet változtatni. A Salish-Chinook provinciában állandó vázzal építkeztek, levehető oldal, és tetőfedéssel. Gyakran épületeiket fél nyeregtetővel fedték.

A Columbia folyó mentén, sokszögű gödör körül építkeztek, ami meglehetősen mély volt. Itt is palánkokkal vették körül, így kihasználták a föld hő, és vízszigetelő képességét. Egy egyszerű nyeregtetővel fedték. Egyszerre egy család lakott benne. A lakó egységek egy központi gödör köré voltak építve, amely alacsony vörösfenyő palánkokkal bélelik, és piramisszerű tetővel fedik. Ez volt a közösségi épület, amit ők is szintén használtak izzadásra a férfiak.

3. Plateau indiánok:

Tradicionálisan a plateau-i emberek állandó falvakban laknak a téli időszakban, s maradék évben pedig félig állandó épületekben, melyek a vadászati, és gyűjtögetési helyek mellett helyezkednek el. Ahogy a lovat háziasítottak, néhány csoportjuk egyre nomádabb életet élt, mobil táborokat használtak, miközben bölényekre vadásztak. A falvakban pár száz főtől akár ezer főig is terjedt a létszám, és mindemellett főbb ünnepeken még több odagyűlt embert is el tudott látni a közösség. Többnyire sebes folyású folyók mellett telepedtek meg, amelyben télen is tudtak halat fogni. A közösség a horgászó helyeket, és a környező vidéket közösen uralta. Minden egyes egységnek volt egy vadászó helye is, ez azonban gyakran közös volt más falvak lakóival. Két fő falusi ház típust lehet megkülönböztetni: a félig földbe süllyesztett gödörházakat, és a gyékényfonattal fedett terepszinten álló házakat. A kúp alakú tetővel fedett gödör házak általában kör alakúak voltak; a gödör mélysége elérte a 3-6 lába(1-2m), átmérője 25-40láb (7,5-12m), így a ház nagysága kb 45-115 négyzetméter között mozgott. A tető kúp alakú, amelyet fa oszlopok támasztottak alá. füstlyuk egyben a bejáratot is jelentette:a belső részt csak a tetőre való felmászással, és a füstlyukon való leereszkedéssel lehetett elérni. Egy időben az egész régióban ezeket a házakat használták, később azonban délen egyre többet építkeztek a másik formában. Ezek a házak vagy kúp vagy A alakú vázzal készültek, amelyek fagerendák egymáshoz döntéséből alakult, és ezt burkolták gyékény fonattal. Ahogy az Euro- Amerikai javak gyarapodtak, a fennsíki emberek egyre gyakrabban fedték ezeket a házakat vászonnal, ami sokkal időigényesebb volt. A házaknak közepét a tűzhely foglalta el, és vagy egy család, vagy gyakran három generáció lakott bennük. Ezek a tipi szerű, könnyű szerkezetes épületek általában nyáron voltak használatosak, amikor a család inkább nomád életformát folytatott. Belső terük kb 16-65 négyzetméter nagyságot is elérte. Az A-vázas házak ezzel ellentétben közös téli rezidenciák voltak, éppen ezért nagyobbak voltak, nehéz szerkezetűek, és gondosan szigeteltek. A legelső látogatók az itteni indiánoknál 45 méteres házakról számolnak be, azonban sokkal tipikusabb a 7,5-18 méter hosszú, talán 3,5-4,5 méter széles, 28-85 négyzetméter alapterületű. A tűzhely a központi folyosó közepén helyezkedett el, és általában két egygenerációs család osztozott rajta, akik a két végén helyezkedtek el folyosónak. Az építkezés más táborokban sokkal változatosabb volt. Azok akik például a síkvidéki (plain) indiánokhoz utaztak vadászni, tipiket használtak az alatt az idő alatt ( a nomadizálódás erősödésével a tipi állandó lakhellyé vált).

4. Délkeleti indiánok:

A területen általában falvakat, vagy kisebb városokat hoztak létre a Dél-Keleti indiánok. Ezek mérete és helyzete a helyi gazdasági erőforrásoktól, és a kulturális értékektől függően változott. Találunk falvakat több mint 1000 fővel, azonban az átlagos lélekszám 500 fő körül mozgott. Két féle településforma alakult ki. Szétszórt falvacskák, melyek rendelkeztek raktár és főző épületekkel, melyek egy vagy esetleg két lakóegységhez tartoztak. Szemben álltak velük a szűk, csak a család számára épült együttesekből álló falvak, melyeket általában sánckerítéssel vettek körül. Általában mind a két típus kapcsolódott egy sánckerítéssel erősített városhoz, amelyben a közösség összegyűlt az ünnepségekre, és a rituális eseményekre. A települések gazdag övezetekben helyezkedtek el, és nem voltak állandóak. Ők is, akár csak a többi ág, követték a természet adta lehetőségeket. A hossza a termő képes időszaknak lehetővé tette a legtöbb földnek, hogy kétszer is bevessék. Az első vetést kora tavasszal végezték, így a legtöbb termés már nyár közepén elérhető volt, mikor a második vetés következett. A legfőbb aratási idő a nyár vége, és ősz eleje volt, és ezzel kapcsolatosan tartották legfontosabb ünnepeiket is. A legtöbb falu a tél beálltával kiürült, a háztartások beköltöztek az erdőbe, vadállatokra vadászni. Egyesek a limitált mobilitás miatt otthon maradt. A falu közepén vagy a tanácsháza, vagy a templom állt, melynek belseje vagy félig a földbe süllyesztett volt, vagy pedig egy földhalmon állt. Sok fajjta háztípust építettek. Sokfelé csináltak kör alaprajzú, kúpos fedésű téli ún. melegházakat, ezek nagyon szűk és zárt épületek, voltak leszámítva a bejárati és a füst kivezető nyílást. A nyári lakóhelyek formája inkább a négyzetes alaprajzok irányába tendáltak, nyeregtetővel, függőleges póznákból készült vázzal, szalmával fedett tetővel és akác-sár falakkal.

5. Észak-Kelet:

Az észak-kultúra területe több mozaikból illeszthető össze, mérsékelt övi erdők, rétek, vizes élőhelyek, és vízi utak. A hagyományos élelemforrásaik is sokfélék voltak, gyűjtögettek kukoricát, babot, leveleket, magvakat, gumókat, bogyókat, gyökereket, dióféléket, és juharszirupot, tököt, elejtették a szarvast, halakat. A terület északi és keleti részén futó folyókon megfigyelhető az éves lazacvándorlás, ezért az északi törzsek inkább erre támaszkodtak minta a növényekre, ugyanis azt gyakran megsemmisítette a fagy. Hasonlóképpen, azok a csoportok, amelyek a felső Nagy-tavaknál éltek inkább a vadrizst gyűjtötték (Zizania aquatica). A terület nyugati peremén élő törzsek a bölényvadászatból éltek, amelyet a magas füves prérin űztek, ami alkalmatlan volt a mezőgazdaságra. Az Atlanti-óceán partján, és a jelentősebb folyók mentén, ahol kagyló volt bőségesen, ott ez is fontos szerepet játszott az étrendben. Ezzel szemben,a terület középső és déli részein elő törzsek inkább a növénytermesztésre támaszkodtak, mert a vadonban elérhető erőforrásokat, mint például a rizs,a vonuló halak, a kagyló, és a bölények sem voltak elegendő számban elérhetőek. Figyelemre méltó, hogy az adott földrajzi adottságokhoz, hogyan alkalmazkodtak a helyi törzsek, Az Irokézek háziasított növényeket termesztettek, míg a Algonkin és Siouan csoportok általában olyan területeken laktak ahol sok volt a természeti forrás. Ez nem jelenti azt, hogy a Algonquians és Siouans törzsek nem folytattak mezőgazdasági tevékenységet. Az összes északkeleti törzs jól ismerte a kukoricát, a babot, és a tököt, ezeket gyakran nevezik a "három nővér"-nek, jó termésük, tápértékük, és a könnyű eltarthatóságuk miatt. Azok a törzsek, amelyek leginkább a mezőgazdaságra koncentráltak, azok építették a legnagyobb településeket, talán azért, mert szükséges volt tárolni és megvédeni a termést. A nagy Irokéz falvakat, például több mint három koncentrikus kerítés védte, ez is mutatja hogy védekeztek a többi portyázó törzs ellen. Ezzel szemben az Algonkin és Siouan törzsek a korabeli utazók és mondák szerint, azok a népek akik olyan területeken éltek, ahol sok volt a vad forrás, mint például a vadon élő lazacok, rizs, inkább kisebb és kevésbé védett falvakban éltek, és több időt töltöttek vadász és gyűjtögető táborokban. A 17. század első felében, azonban szinte minden faluban volt egy gyűrűs védelmi palánk. Az Algonquian-ok and Siouan-ok lakóhelyei wickiup-ok és wigwam-ok voltak, az Irokézek pedig úgynevezett "hosszú házakban" éltek. A Wickiup-ok több hegyes, földbe állított rúdra támaszkodtak, kör vagy ovális alaprajzzal, ami 15-20 láb (4,5-6 méter) átmérőjű volt. Ezek középen össze voltak rögzítve, ezekre voltak kötözve további vízszintes fadarabok, valamint burkolatnak fakéreg, szövet vagy más attól függően, hogy az adott területen mi állt rendelkezésre. Egy egyszerű tűzhely, a központba elhelyezve adta a hőt a főzéshez és a meleget. Jellemzően egy ilyen kunyhó két-vagy három generációs lakóhely volt, bár néha két közeli család is osztozhatott rajta. A hagyományos "hosszú házak" is fakeretekkel készültek,kéreglapokkal fedve, azonban nagyjából téglalap alaprajzzal, egy-egy ajtóval és egy boltíves tetővel mindkét végén. Ez gyakorlatilag egy nyújtott indiánkunyhó volt. Az európai befolyás hatására később ezekfüggőleges falúra és nyeregtetősre módosultak. A "hosszúházak" rendszerint 22-23 láb (6-7 méter) szélesek és 40-400 láb (12 122 m) hosszúak voltak, attól függően hány család élt benne. Belső osztófalakkal készültek, amelyek az egyes családokat elszeparálták egymástól. A kandallók sorát középre helyezték el,amelyen két család osztozott. Egy átlagos "hosszú házban" 5 tűz és 10 család lakott.

6. Plains:

Az összes Plain törzs tipit használ lakóhelyül, a falusiak azonban szinte egész évben földházakban laknak. A tipi egy kúpos sátor, az alapja három vagy négy póznából áll, a többi tartórúd e köré az alakzat köré épül kör alakban. A lovak betelepítése előtt a tipik átlagosan 10 láb átmérővel készültek, és kb. 80 négyzetláb (7,5 négyzetméter) alapterületűek voltak, később ezek akár 15 láb átmérővel és 175 négyzetláb alapterülettel is épültek.A tipi általában kettő vagy három generációs lakóépület volt. A borítás alaposan kikészített és erősen, varrással rögzített bölénybőrből készült, gyakorta festmények is díszítették, háborús és egyéb jelenetek, például a legidősebb férfi sátrát. A bejárat egy hasíték volt a sátor falában, egy darab bőr pedig ajtóként szolgált.Korai utazók beszámoltak arról, hogy kopogás helyett a sátor oldalát kellett megkarcolni vagy megdörzsölni. Egy középre helyezett tűzhely szolgáltatta a fényt és a meleget, a sátor tetején lévő füstlik rossz időben zárható volt, meleg időben pedig további oldalsó szellőzőnyílásokat lehetett feltekerni a jobb szellőzés érdekében. Ha egy nagyobb csoport tábort akart verni, a sátrakat kör alakban helyezték el, középen egy nagyobb teret kialakítva a közösségi eseményeknek. Egyes törzseknél, mint például a Cheyenne-eknél és Atsina-áknál minden egyes társadalmi rétegnek meg volt a helye a körben. Számos törzs pedig a kör bejárati nyílását és a központi gödröt a felkelő nap felé tájolta. A sok falusi törzs által használt földkunyhó nagyobb volt a tipinél. 40-60 láb (12-18 méter) átmérőjűek voltak, 1225-2825 négyzetláb (116-263 négyzetméter) alapterülettel, amiket általában 3 generáció használt egyszerre. Ugyanúgy mint a tipik ezek is kör alaprajzúak voltak, azonban a forma itt kupola szerű volt, föld fedéssel és föld fallal, a bejárat előtt fedett előtérrel.A földkunyhók elhelyezése a falun belül törzsenként változott, általában a legidősebb férfi határozta meg, de jellemzően a saját lakásaik a háztartást vezető nőtől függött. A földkunyhókból álló falvak általában védőárokkal és palánkkal voltak körülvéve. Az Osage és Wichita törzsek házainak konstrukciója hasonló volt az Észak-keleti indiánkunyhókhoz. Az Osage kunyhók ovális alaprajzúak voltak, íves tartórudakkal és kereszt tartókkal, amelyeket bőrrel vagy szövött anyagokkal fedtek be. A Wichita házak kúp alakúak és fűvel fedettek voltak, és hasonló méretűek mint a földkunyhók.

7. Great Basin (Nagy Medence):

A tradicionális kultúrájukat legfőképpen a lovak használata határozta meg, habár az őslakosok már több ezer évvel azelőtt itt laktak, mielőtt a lovak megjelentek Amerikában. Azok a csoportok akik általában lovakkal foglalkoztak, azok a északi, és keleti részén éltek a kulturális területnek. Ezen a területen jelentek meg először a lótartó spanyolok kb már a 16. században. Ők voltak, akik később a lovakat eljuttatták a síkvidéki(plain) indiánokra 18. századra több nagy ló csordájuk volt, tipikben, vagy fűvel borított házakban, és egyre erőteljesebben kapcsolódtak a síkságon élő csoportokhoz. A bölény lett a legfőbb zsákmányállatuk, egyre jobban foglalkoztak a törzsön belüli természetibeli árucserével, és ezek mellett átvették tőlük a hadviselési módot is. A déli és nyugati törzsek nem foglalkoztak a lótartással egészen a 19 század közepéig. a Washoe águk az európai kolóniák megérkezése után sem használták őket. Ők , és a Numu indiánok két fajta menedéket építettek: félkör alakú, gallyakból készített szélfogót nyárra, kupola alakú, gallyakból, fakéregből, vagy nádszőnyegből álló kunyhót télire. Akár gyalogosak, akár lovasok voltak, a Nagy Medencében élő indiánok általában téli falvaikat a völgy széle mentén építették, hogy könnyen elérhető közelségben legyen a víz, és a tűzifa. A nyári táborhelyük gyakran mozgott, hogy ne fosszák ki teljesen a természeti erőforrásokat. Ezeknek a törzseknek 70 százaléka vegetáriánus volt, több mint kétszáz féle növényt ismertek. A gyalogos törzsek ősszel gyűjtögettek, amit elraktároztak télire. A tavaszi időszak számukra nehezebb volt, hiszen többnyire az természeti erőforrások addigra kimerültek, a növények éretlenek voltak, a zsákmányállatok pedig soványak, és óvatosak. A déli törzsek kertészkedtek, míg északon és nyugaton a vad vetőmagokat áztatták, hogy növeljék a hozamukat. Azok a csoportok, akiknek a területén nagy tavak voltak, ők természetesen horgászattal is foglalkoztak. A lovas törzsek is hasonlóan megtervezett életmódot folytattak. Nagy területeket tudtak fennhatóságuk alatt tartani, bölényre, szarvasra, jávorszarvasra, hegyi kecskére vadásztak, vetőmagokat, és gyökereket gyűjtöttek, amint lehetőségük nyílt rá. Az őszi bölény vadászat után visszahúzódtak télire vagy a Colorado hegység zugaiba, vagy pedig a Kígyó folyó partvidékére. Egy részüknek tavasszal a legfontosabb táplálékuk a frissen kifogott lazac volt, de néhányat kiszárítottak, vagy füstöltek.

8.Dél-Nyugat:

A délnyugaton élő indiánok mezőgazdasággal, vadászattal, és gyűjtögetéssel foglalkoztak. Az, hogy a letelepedett, vagy vad életmódot folytatnak az a víz elérhetőségétől függött. Egyre több erőforrást háziasítottak, pulykát, kutyát, bab, kukorica… a spanyol gyarmatosítás idején a ló, és a bárány is a háziállatok közé került, a dinnye, többfajta bab, és barack mellett. Miután az esőzések száma igen kevés ezen a területen, ezért általában azok a törzsek tudtam mezőgazdasággal foglalkozni, akik folyó mentén tudtak letelepedni. A többi csoport főleg gyűjtögetésből, és vadászatból élt. A délnyugat indiánokon belül is három csoportok különböztetünk meg. Azonban ezeket nem építészetük, vagy képzőművészetük szerint, hanem a rokoni kapcsolatok származtatása alapján. A településeik kialakítását is a víz elérhetősége határozta meg. A falvacskák az állandó folyamok közelében állandóan lakottak voltak, kupola alakú sövényfonadékból álló mázolt, vagy nádból készült tetőből, és házból álltak. Azok a csoportok, amelyek ideig-óráig tartó folyamok mellett telepedtek le, megosztották az évet. Nyáron a termés közelében telepedtek le, míg a száraz évszakban feljebb húzódtak, olyan helyeken táboroztak, ahol könnyen elérhető volt számukra a vadállat, és a friss forrásvíz. A nyári rezidenciájuk nekik is olyan volt, mint az állandó lakhelyen élő társaiknak, kupola alakú, nádból készült házak; míg az év többi szakaszában egyszerű szélfogók szolgáltak menedékként. A pueblo indiánok is két csoportjuk van. Ma többet tudunk a nyugaton élő Pueblókról, mert őket a Coloradó fennsík megvédte őket a spanyol hódítóktól. Nem voltak azonban nem voltak ilyen szerencsések, hiszen ők könnyen elérhetőek voltak. Mind a két csoport törekedett megtartani tradíciójukat a gyarmatosítás idején: szertartásaikat a föld alatt titokban végezték. Általában egységes, állandó falvakban laktak, melyek házaiban több generáció élt. A ház asszonya látta el a fiatalokat, főzött, művelte a tavaszi kertet, kosarakat, és köcsögöket készített, foglalkozott a klán szakrális ereklyéivel. A férfi a családban készítette a ruhákat, foglalkozott a termőfölddel. Még az előző két csoport számít őslakosnak a területen, ők kicsit később érkeztek. A navajok a Colorado fennsíkon telepedtek le, az apache indiánok megmászták a medencéket, és a nyugati tartományokban, és a déli részén a telepedtek le.

9. Arktikus területek:

Iglu: Iglu, más néven aputiak, ideiglenes téli lakóhely vagy vadász kunyhó az északon vadászó kanadai vagy grönlandi inuitok (eszkimók) törzseknél. Az iglu -vagy másképpen igloo- kifejezés az eszkimó igdlu (ház) szóból ered, kapcsolatban van az Iglulik város névvel, és az Iglulirmiut, mint egy inuit népcsoport nevével. Az Iglu, általában egy kupola alakú építmény amely hóból kivágott blokkokból épül fel, ez a fajta építmény csak a Mackenzie folyó deltája és a Labrador közötti területen jellemző, ahol nyáron az eszkimók fókabőr, vagy újabban, szövet fedésű sátrakban élnek. Az iglu építés azzal kezdődik, hogy az építő vesz egy darabot a szél által összefújt, finom szemcséjű és tömör hóból, ami egy hóvágó kés segítségével a megfelelő alakúra farag meg. Ez a vágószerszám eredetileg fókacsontból készült manapság azonban fémből készítik. A tömbök áltakában 60 x 120 centiméteresek és 20 centi vastagok. Miután az első sort egy sík hóból készült felületre lefektették a felső felületüket megfelelő szögben leborotválják, így képezve ki a megfelelő görbületet a következő sor fogadásához. Az iglu tetején egy szellőző nyílás marad, a blokkok közötti hasadékokat pedig finom porhóval töltik ki, adott esetben egy tiszta jég darabka szolgál ablakként. Az építmény bejárata egy kb 10 láb hosszú, boltíves folyosó. Az iglu méretei nagyon változóak, de általában csak egy család elhelyezésére alkalmasak. Egy tapasztalt inuit egy jégkunyhót akár egy-két óra alatt is felépíthet. Jellemző továbba gyep, a kő és a fa alapanyagú igluk építése is.

10. Szubarktikus területek:

A megélhetésért folytatott harcuk folyamán évszakonként változtatták a lakóhelyeiket. Északnyugat-Kanadában, az elszórt csoportok tél elején szarvasra vadásztak a hegyekben, másutt ősszel az emberek az öblök és a tavak partjaira települtek, ahol nagy számú kacsa és liba volt található, ideális zsákmány a téli éléskamra feltöltésére. Jellemzőek voltal továbbá a halászó (Deg Xinag) csoportok is. A csapdázó prém vadászattól való egyre nagyobb függés miatt a a Cree, Slave, Kaska, és sok más csoport kifejlesztett egy két részből álló éves ciklust. Télen a családok az úgynevezett trapline-okban (fából épült nyeregtetős ház) éltek. Nyáron az egész család elindult a kereskedelmi pontok felé a megszerzett prémekkel és ott táboroztak, amíg el nem adták őket. A nyári meleg hónapok a látogatások időpontja lett,gyakran szerepeltek táncok, házasságok és más társadalmi események a programban. Annak ellenére, hogy sokat mozogtak év közben, nem voltak az összes lakóhely hordozható. A Deg Xinag törzs a teleket a kitermelt földbe épült házaikban töltötték , amik gerendákkal és oszlopokkal voltak fedve. Más csoportok, mint például a Cree és Ojibwa törzsek, télen kúpos, ágakkal, földdel, vagy hóval fedett lakásaikban laktak. A nyomvonalat, azonban az emberek kimért bőr vagy ecsettel óvóhelyek, egyszerű, szikár-tos, vagy táborozott a nyílt szemben a tűz.

11. Amerika építészete a telepesek után

Az európai ember bejövetelével megváltozott Észak-Amerika építészete: telepesek számára a dús lombos és tűlevelű erdők földjén magától értetődő volt, hogy otthonaikat fából építik. Az első telepesek házai az őslakosok hajlékait utánozták: a 17. század elején sok telepes favázas, zsindellyel vagy fakéreggel lefedett wigwamban lakott.

A későbbiek során, ahogy egyre jobban sajátjuknak érezték a földet, saját, európai hagyományaik szerint építkeztek, gerenda-, majd Fachwerk-házakat állítva. Még ma is mintegy 80, 17. századi Fachwerk-ház áll szerte az Egyesült Államokban. A legidősebbet, a Jonathan Fairbanks-házat 1636-ban emelték Dedhamben (Massachusets): favázával és előreugró emeletével jellegében és szerkezeti sajátságaiban hamisítatlan angol építmény. Az elkövetkező évszázadok során a bevándorlók saját hazájuk építészeti jellegzetességeit hozták magukkal, így az amerikai városokban tipikusan európai házak álltak: a kis középkori illetve reneszánsz jellegű faházaktól egészen a klasszicista alkotásokig, melyeket az idős során kibővítettek, praktikus megoldásokkal átalakítottak. Ilyen jellegzetesen amerikai megoldás a központi kémény köré épített lépcsőház.

Az újvilágbeli Fachwerk-házak egytől-egyig vízszintes faborítással ellátottak. Ameddig nem kezdtek el jó profildeszkákat alkalmazni, addig gondot okozott az élek és a párkányok cseppvédelme, mivel a deszkák átfedése nem volt megfelelő. A deszkák éleinek károsodása jól látszik a korai USA-beli faházakon, például a Shaker-szekta által a 18. században épített, visszafogott épületeken.

Az amerikai Új-Anglia korai telepesei a jól bevált Fachwerk-eljárást alkalmazták a templomépítészetnél is, mivel fában bővelkedő területen telepedtek meg. A kivitelezésnél az a szerkezetet az amerikai telepes lakóházaknál megszokott deszkázattal burkolták, fatemplomaikra nagy ablakokat terveztek.

A 17. században a horizontális faborítás kétféle lehetett: zsindely vagy deszka. Ekkor még egyiket sem festették, jól kiszárított anyaguk az Egyesült Államokban jobbára tölgy, cédrus vagy vörösfenyő volt, míg Európában a mai napig erdei fenyőt vagy lucfenyőt használnak. A tölgyfa esetében a zsindelyeket sugárirányban hasították ki a törzsből, így kúpos oldalmetszetű falapocskákat kaptak, melyeket vastagabb felükkel lefelé, szögekkel vagy facsapokkal erősítettek helyükre. A fenyőfélékből általában kifűrészelték a deszkácskákat, majd hasonlóképpen jártak el.

A deszkák és zsindelyek átlapolása többféle lehetett: alapesetben „borított” vagy hornyolt. Fejlettebb megoldás volt a lapos fakötésekkel létrehozott héjazat: ez lehetett horonnyal vagy V-eresztékkel illesztett.

A tető fa héjazatát alkotó deszkákat és zsindelyeket a madarak tollazatához hasonlóan átlapolták, hogy hatásosan vezesse el a vizet. A tetőszerkezet hajlásszöge optimális esetben 60˚, de legalább 45˚, de a látvány kedvéért építettek 65˚ hajlásszögű tetőket is.

A 18. században angliai mintára György-korabeli stílusban építkeztek, azaz I. György király uralkodása alatt és után elterjedt szimmetrikus, klasszikusan elegáns modorban. Ekkoriban már festették a faházakat: a házak vízszintes deszkaborítása a meghatározó homlokzati elemként megjelenő tartóoszlopoktól jobbára elütő színt kap. Jellegzetes példa erre Longfellow háza Massachusets államban. A György-korabeli stílus mellett – főleg Új-Angliában – a szintén klasszicista alapokon nyugvó föderalista építészet volt meghatározó.

A 19. században Európában az eredetileg fából épített szerkezeteket már átültették kőre és más „nehezebb” anyagokra, addig Amerikában virágzott a faépítészet: számtalan sajátos stílusa alakult ki. Ekkorra az USA-beli építészek és ácsmesterek olyan tervezési és kivitelezési színvonalat értek el a fából készült alkotások terén, mely könnyen felvette a versenyt az őskontinens kő- és téglaremekeivel. Míg a század közepén Európában különféle építészeti stílusok mérkőztek egymással, addig az Egyesült Államokban a kedvük szerint válogattak a különböző stílusok között. A Fachwerk-technika fejlettsége szabad játékteret engedett a tervezőknek: szinte bármilyen, „divatos” formát képesek voltak kivitelezni. A tág korlátok szerte az USA-ban erős stíluskavalkádhoz vezettek (Carson-ház ): a művészi szinten nem éppen kimagasló, néhol giccses épületek, „keverékházak” éppúgy időtálló konstrukciót kaptak és a mai napig jó állapotban fellelhetőek, mint értékesebb társaik.

Fachwerk-alapokon valósították meg a neoklasszicista építészetet, több ágon is, úgymint a már említett föderalista stílus, de a 19. század elején jellemző volt az idealista, a racionalista, az újjáélesztett görög, neogót, egyiptomi, neobarokk, Viktória-korabeli és akadémikus klasszicista stílus is.

A zsindelyezett falakat az építész Henry Hobson Richardson élesztette fel az Újvilágban, akinek nevéhez az ún. „Richardson-i román” stílusirányzat kötődik. Épületeihez a francia és spanyol, 11. századi román stílusból merített ihletet. A 19. század végén már elterjedt volt a vízszintes deszkázás, profildeszkákat is használtak, Richardson mégis ragaszkodott ehhez az ősi technikához. A zsindelyeket hangulatuk miatt alkalmazta, annak ellenére, hogy azok fokozottan érzékenyek a bütü károsodásaira (Stoughton-ház, 1882). Kiemelkedő építésztársai voltak Bernard Maybeck és a Greene testvérek, akik a fát mint anyagot helyezték előtérbe (Gamble-ház ). Ők már előfutárai voltak a mai amerikai faépítészetnek, hiszen napjainkban is jellemző a fából való építkezés éppúgy, mint a falak deszkázása és zsindelyezése.

Mivel Amerikában a fa a legkézenfekvőbb és legolcsóbb alapanyag, a különféle épületeket máig előszeretettel készítik ebből az anyagból. A legtöbb amerikai ma is faházban lakik.

Ferenczy Kinga, Radványi Péter